Könyvtár

~Patrick~
* A keresgélés lehetősége újra eszembejuttatta azt az érzést, amikor Ekika-channel terveltünk ki valamit. Halvány mosolyra húztam a szám, és esélyeinket latolgatva végigjártam gondolatban a kastélyt, persze eddigi tudásomnak megfelelően. Még mindig volt olyan rész, ahol eltévedtem volna, ha egyedül vagyok, hiszen a Roxfort hatalmas, és még nem igazán sikerült felderítenem. Mivel ez a tevékenység amúgy is a közeljövőre vonatkozó terveim között szerepelt, tetszett, amit Patrick mondott.*
- Rendben, ha együtt megyünk, akkor benne vagyok. *mosolyogtam.*- Máskülönben egyedül eltévednék, csak azokat a részeit ismerem a kastélynak, ahol órák vannak, meg persze a nagyterem és a Griffendél tornyot összekötő szakaszt...*fejeztem be a beszédet, és elvittem a helyére a Roxfort történetét. Mikor visszaértem, megálltam Patrick előtt, és mosolyogva mondtam:* - Akkor menjünk. Vedd úgy, hogy most még idegenvezető is vagy.*vigyorogtam, és elindultunk a rejtélyes szoba felkutatására.*

//Folytatás ott, ahol jónak látod.//

Rin

* Igazából csak figyeltem Rint, mert a kérdéseire nem igazán tudtam választ adni. Hiszen nekem még sosem volt szükségem arra a bizonyos szobára. Így soha nem is kerestem, bizonyára értelmetlen dolognak tartottam. Kíváncsi igaz, hogy mindig voltam és valamilyen szinten érdekelt a létezése. Azonban most másnak tűnt a helyzet, valamivel jobbnak mint régen... most úgy tűnt céljaim vannak valaminek az eléréséhez.
Minden hiányozna belőlem, ha én nem én lennék. Mondjuk ha nem vagyok vámpír akkor szükségtelen bárki épségéért aggódni. De jobb ez így, legalább észre veszem mások érzéseit is. Rinről elhúzva a tekintettem az órára figyeltem, tisztában voltam azzal mennyi az idő és hogy jóformán mindenről lekéstünk ... kivéve egyvalamit.
Keresgélésre még akad megfelelő idő. Csak nem mindegy meddig fog majd tartani.*
- Nem is tudom. De ha szeretnéd végig járhatjuk az összes folyosót és megkereshetjük együtt. *- válaszoltam Rinnek röviden.*

~ Patrick ~
- Rednben van. *bólintottam rá a döntésére, az 'evésével' kapcsolatban. Őrült vagyok, semmi kétség, mindezt egy olyan valakiért, akit csak most ismertem meg. Mondhatni történelem ismétli önmagát, hiszen mikor Erika-channal kötöttem barátságot, akkor is tettem érte őrültségeket, bár azoknak nem volt ekkora tétjük. Úgy néz ki, vonzom a nem mindennapi figurákat, hiszen régi barátnőm is érdekes teremtés volt, bár tudtommal nem vámpír, csak egy egyszerű, halandó boszorkány. Hányszor jártam a tilosban miatta, és mennyire szerettem ezeket a kalandokat...*
- Enni? *kérdeztem, mintha ma először hallottam volna ezt a szót.* - Az ebédről már lecsúsztam, vacsora még nincs, de hogy őszinte legyek, valahogy el is ment az étvágyam...De mindegy is, nem vagyok túl nagyétkű. *mondtam, majd mosolyogva hozzátettem:* - Mondjuk akármennyire is elment az étvágyam, egy kis okonomiyakit még most is le tudnék gyűrni. Kár, hogy ilyesmit nem csinálnak itt.
*Mindezek után kicsit elgondolkoztam, hogyan találhatnánk rá a Szükség Szobájára. Beugrott a Roxfort története, amit múltkor ki szerettem volna venni, de elmaradt. Bár úgy döntöttem ma sem fogom kivenni, elsiettem a könyvért, hátha találok benne valami használhatót. Pár perc múlva a vaskos kötettel a karomon tértem vissza. Fellapoztam a könyvet, és kis idő múlva megtaláltam a megfelelő fejezetet.* -..."Mert olyan szoba, amibe csak akkor tudunk belépni, ha igazán szükségünk van rá. Egyszer a helyén van, máskor nincs ott, de ha megjelenik, az van benne, amire a keresgélőnek épp szüksége van."...*olvastam fel.* - Igen, de hol van? *tettem fel a kérdést a könyvnek, mintha válaszolni tudna, aztán tovább böngésztem a sorokat, majd egy használható mondatra bukkantam.* - Itt azt írja, hogy egy faliszőnyeg rejti a titkos bejáratot... Te jó ég, vajon hány faliszőnyeg van a Roxfortban? *néztem Patrickra, hitetlen mosollyal az arcomon.*

~Patrick~
*Mikor megkérdezte tőlem, hogy bízok-e benne, hosszasan, elgondolkozva a szemébe néztem.* - Persze, hogy bízok benned. Csak fogalmam sincs, hogy milyen lehet megálljt parancsolni magadnak. Hogy mit érzel, hogy mit gondolsz, hogy mit vagy képes megtenni. Ha te azt mondod, hogy rendben lesz, akkor elhiszem. Ha azt mondod hogy nem lesz rendben, azt is elhiszem, persze akkor nem vagyok olyan ostoba, hogy beleegyezzek akármibe is. *mondtam, majd a gondolataim a Szükség Szobája felé terelődtek.* - Ha valóban létezik a szoba, egyszer mindenképp szeretném kipróbálni, még akkor is, ha nem az miatt a dolog miatt lesz szükségem rá. Sugoi, még sosem hallottam ehhez foghatót. Persze Miryouban is volt egy s más, de ilyesmiről nem hallottam. *mondtam, és képzeletben visszarepítettem magam régi iskolámba, ami nagyon hiányzott. Aztán az előttem fekvő bájitalos könyvre esett a pillantásom, majd ismét felemeltem a pálcám, és a Vér-Pótló Főzet lapjára koppintottam.* - Geminio *mondtam, mire a lapról egy másolat készült, amit összehajtottam és eltettem. * - Ez még jól jöhet. *eresztettem emg egy kis mosolyt, majd felálltam, és helyére vittem a könyvet. Mikor visszaértem, kérdő tekintettel néztem Patrickra.* - Akkor mi legyen? *kérdeztem, és egy a falon lévő órára pillantottam. Hamarosan öt óra.*

~Patrick~
* Elgondolkoztam azon, hogy a kérdezősködésem talán idegesítő lehet. Tűnődve néztem Patrickot miközben beszélt, de semmi jelét sem láttam annak, hogy zavarja.* - Mindenre kíváncsi vagyok. *válaszoltam, mikor befejezte az erejük ismertetését, és feltett egy kérdést.. *
*Láttam rajta, hogy nem nagyon tud dönteni a véremmel kapcsolatban.*
- Patrick, azt neked kell tudnod, hogy időben meg tudsz-e állni. Ha nem, akkor gondolom nem sokat számít az, hogy el tudlak lökni magamtól, vagy sem. * néztem elgondolkozva, majd folytattam, kissé keserű fennhanggal.* - Hát igen, nagy pácban lennél, az biztos. Bár az én részemről az sem mellékes, hogy nem mostanában szándékoztam kimúlni... De lássuk, mit tehetünk az ügy érdekében. *váltottam hangot, és körülnéztem, elsősorban a könyvtárosnőt keresve,de se őt, se mást nem láttam a közelünkben. Gyorsan előkaptam a pálcámat.* - Invito, Bájitalok Mesterfokon. *suttogtam el a varázsigét, és nem telt bele pár másodpercbe, a könyv már a kezemben is volt. Újból körülnéztem, Madam Cvikker sehol.* - Lássuk, lássuk. * lapoztam a könyvet, míg meg nem találtam a megfelelő oldalt.* - Aha. Vér-Pótló bájital. Ezt akkor használják, ha valaki sok vért veszített... Nem olyan nehéz elkészíteni, és nem is kell sokáig főzni...A hozzávalók is rendben vannak...Mint az egyszer egy...*dörmögtem, inkább csak magamnak, majd Patrickra néztem.* - Ez tökéletes megoldás, de nyílván csak akkor alkalmazható, ha életben vagyok... És természetesen gondoltam, hogy nem itt. Elég vicces lenne...*gondolkoztam el ismét, majd eszembejutott valami.* - Hallottam pletykákat, egy szobáról. Azt mondják, azzá válik, amire éppen szükséged van. Tudsz erről valamit? Ha igaz, akkor a főzetet is el tudnám ott készíteni, hiszen a klubhelyiségünkben felmerülne a kérdés, hogy miért csinálok ilyesmit... Persze eszem ágában sincs rábeszélni téged a... "vacsorára", de ha szükséged van rá, és a szoba létezik, akkor...*csuklott el a hangom, mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy miket is beszélek.*

~Patrick~
* Kirázott a hideg, arra gondolva, hogy egy zsúfolt utcán sétálva egyszer csak beránt valaki egy sikátorba, és majd ő eldönti, hogy meghalok, vagy sem. Persze elég furcsa lenne, ha megkérdeznék előtte hogy "Héj, nem gond ha iszok kicsit a vérdből?", de ha ez a lehetőség nem áll fent, akkor legalább lenne esély a védekezésre. És úgy gondoltam, hogy nem sok lehet, hiszen erősebbek egy átlag varázslónál.* - És miféle erők birtokosai vagytok? *kérdeztem előző gondolatomhoz kapcsolódóan.*
* Mikor a délutáni esetet említette a parkban, rábólintottam a szavaira.* - Igen, észrevettem hogy furcsa voltál. Attól tartottam, hogy belenyúlsz majd, vagy hasonló...Bár akkor nem tudtam mire vélni a dolgot. * fejeztem be a mondatot, amikor közelebb lépett hozzám. Nem éppen barátságos közeledésnek lehetett nevezni a mozdulatot, és átfutott az agyamon, hogy talán szeretne rámijeszteni. Erre el kellett mosolyodnom.*
- Egy ismeretlen, ijesztő külsejű Drakula előtt nem is beszélnék a véremről, felajánlani meg pláne nem. *tűrtem el egy fekete hajtincset, hogy a szemébe tudjak nézni.* - De akkor helyezzük a hangsúlyt a "nincs más lehetőségre". Ha nincs más lehetőséged, felajánlom a vérem. Nem azért, mert annyira vágyok egy lecsapolásra, vagy mert annyira jószívű vagyok. Egyszerűen csak nem lenne jó, ha elveszítenéd a fejed, és megtámadnál valakit a suliban. És ezt nem csak az áldozatod iránt érzett aggódásból mondom... Ha a parkban, az alvadt vér ezt váltotta ki belőled, akkor mi lesz, ha mondjuk valaki elvágja az ujját bájitaltanon?
Mivel a suliban csak a tesód, és én tudunk erről, és gondolom a testvéred véréből nem iszol... *mondtam, szinte teljes bizonyossággal, hogy a testvérétől nem vesz vért. Hiszen az olyasmi lenne, mintha a sajátját inná.* - Szóval, ha nincs más lehetőség, akkor. És remélhetőleg, már nem kell semmitől megvédened. *mondtam, és elmosolyodtam, mikor hozzáért az arcomhoz.* - Amúgy meg, ne hidd, hogy olyan gyenge vagyok. Persze te biztos ezerszer erősebb vagy nálam, de én is kellőképpen oda tudok csattintani, ha úgy adódik. * vigyorogtam, hogy kicsit oldjam a hangulatot.*

~ Patrick ~
- Na szép, én itt aggódok, te meg vigyorogsz! *mondtam tettetett felháborodással, majd én is megeresztettem egy mosolyt. Majd hozzászokik, hogy én ilyen aggódós fajta vagyok, gondoltam, majd elengedtem a kezét. Hallgattam amit mondott, és próbáltam elképzelni egy vámpír életét. Ha valaki engem is vámpírrá változtatott volna, nem tudom hogy vitt volna rá a lélek, hogy embereket harapdáljak, ráadásul a vérükért, amit látni sem nagyon bírok.* - Hát igen, van egy kis fóbiám a vér látványát illetően. Talán az ég küldött hozzám téged, hogy legyőzzem ezt a fajta hülyeségemet. * vigyorogtam, majd további kérdéseket tettem fel.* - És te hol vadászol? Gondolom nem a suli diákjaira, akkor nem lenne titok a titkod...* néztem rá, és elgondolkoztam pár másodpercig. Nem tudtam kinézni belőle, hogy megöli az áldozatokat, de valahogy mégsem akartam rákérdezni. Önkéntelenül is végigsimítottam a nyakamon, kitapintva ütőeremet.* ~ Vajon milyen érzés lehet, ha megharap egy vámpír? *jutott eszembe, majd a következő gondolat kiszaladt a számon:* - Ha megígéred, hogy nem nyírsz ki, talán kapsz a véremből. *vigyorogtam, de mikor rájöttem hogy hangosan mondtam, bocsánatkérőn néztem a fiúra. Nem akartam viccet csinálni a vámpírságából, főleg hogy örültem, amiért megbízik bennem annyira, hogy elmondta.* ~ De vajon tényleg megtenném? Megengedném? Az biztos, hogy neki könnyebb lenne, de ki tudja, lehet inkább nem is kérne belőle. Nem tudhatom, hogy gondolkoznak a "vacsorájukról"... Magamat sem sajnálnám az esetleges vérveszteség miatt, de olyan abszurd ez az egész.. *tűnődtem magamban.*

~ Patrick ~
- Figyelni? *kérdeztem, majdnem nevetve.* - Talán nem is árt, ha figyel rám valaki, nehogy valami rosszat vagy hülyeséget csináljak. Bár attól nem kell tartanod, hogy elárullak. Az árulás, az én szememben a legnagyobb bűn... * fagyott a mosoly az arcomra, majd hallgattam az átváltozása történetét. Elszomorított. Nem volt választási lehetősége, egyszerűen csak megtörtént, egy (a szememben) önkényes teremtmény akarata szerint. Azt pedig furcsálltam, hogy második apjaként tekint rá. Bár mondják hogy a vér kötelez, és mivel semmit sem tudtam a vámpírok mágiájáról, erről nem szóltam egy szót sem.* - Biztosan nehéz lehetett elfogadnod egy ekkora változást. *néztem rá együttérzően, majd további kérdéseket tettem fel neki, remélve, hogy nem bántom meg.*
- Szóval akkor... * kezdtem bele, majd még halkabbra vettem a hangom.* -... vérrel táplálkozol. *mondtam ki, és kicsit elborzadtam, mivel nem igazán bírtam ki a vér látványát rosszullét nélkül.* - Embervérrel? Vagy állatok vérével is? És ha eszel... az a "zsákmány" halálát is jelenti egyúttal? * szaladt ki a számon, de utólag belegondolva, talán jobb lett volna, ha ezt nem teszem fel. Aztán eszembe jutott, hogy még ma is üldözik ezt a fajt. Megragadtam Patrick csuklóját, és elkerekedett szemekkel néztem rá.* - Még hogy nekem van szükségem védelemre! *mondtam, egyik korábban elhangzott mondatára utalva.* - Patrick, azt nem tudom hogy itt mi a helyzet aa... ... vadászokkal, de Japánban még manapság is elég sokan művelik ezt a kedves tevékenységet. *mondtam ironikusan, és nem engedtem el a karját, mintha a polcok között vámpírvadász csapatok lesnének ránk, és csak azon múlna, hogy támadnak-e, hogy elengedem.* - Kérlek mondd, hogy csak kevesen tudnak a titkodról. * mondtam, még akkor is, ha valószínűnek tartottam, meg kellett bizonyosodjak róla.*

* Furcsálltam, hogy Rin nem szaladt el amikor megtudta mi vagyok és mi nem. Tulajdonképpen csakis örülni tudok, mert van egy barátom aki nem riad meg a vámpír szó hallatán. Nem hinném, hogy lenne oka a félelemre, hisz az én állapotom még elégé tűrhetőnek nevezhető. Kisfiúsan Rinre mosolyogtam, ami hasonló lehetett arra amikor a kisgyerekek meglátják anyjukat és hozzájuk rohannak, csak azért, hogy megvédjék őket. Persze az én mosolyom merően eltért a kisgyerekekétől. Ők ártatlanok, én nem.*
- A gonoszság bennem is létezik, láttam mindkét oldalát az éremnek, egyik sem kellemesebb a másiknál. Jóként vigyáznom kell, hogy le ne bukjam. Gonoszként semmi sem állíthat meg, éppen ezért járom a középutat. -* egymás szemébe néztünk, ami most legelőször késztetett arra, hogy kikerüljem az övét.*
- Mondtam én valaha is, hogy azt szeretném hogy egyedül hagyj? Most, hogy tudod a titkom ne reméld, hogy szem elöl veszítelek. Figyelni foglak... vagy mégsem.
* Nem lenne értelme ha figyelném, hisz a végén meg fel is tűnne a dolog. Na meg Karin túl kíváncsi ahhoz, hogy ne kérdezze meg miért bámulom Rint. Biztosan egyből a szerelemre gondolna, ami könnyen megfertőzi az emberek szívét. Számomra már biztosan tiltva lehetnek az alkalmi halandó kedvesek, hiszen a atyám is megmondta, hogy ne játsszak az étellel, ha nincsenek meg a teremtési szándékaim.*
- Képeken csak a rosszabb változatot látod, a kiéheztettet fajtát amelyeknek már nincsenek halandó érzéseik, gondolom. *- kicsikét elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék Rinnek az átváltozásomról.*
- Csak én, a családom ugyanolyan húsvér ember mint te. Tudod télen történt, mivel én szerettem a telet sokáig szánkóztam a többi gyerekkel. Karin és Hector persze nem jött velem, mindig én volt az aki akár egyedül is elmegy csatangolni egyet. Sokszor felbukkant egy idegen amikor a többiekkel játszadoztam, azt hittem valamelyikük rokona, de nem. Szinte mindennap figyelt minket, egy napon amikor egyedül maradtam elégé megjártam a dolgot. Egyenesen egy fának ütköztem, ami furcsa volt, mert mindig óvatos voltam, hogy jól eltudjam kerülni az ehhez hasonló baleseteket. Elhiheted, hogy nagyobb történt mint amire számítottam. Hirtelen lépet elő a fa mögül és támadt rám, hogy őszinte legyek azt hittem az lesz az utolsó napom. De átváltoztatott és az első gyermeke lettem, azt mondta elégé sokáig várt vele, mivel senki sem illet az ízléséhez. Nem hagyott magamra, ahogyan a legtöbbekkel tenni szokták, tanított nem sokat csak éppen elegendőt ahhoz, hogy meglegyen a kellő tudásom az élethez. Persze volt idő amikor nyafogtam érte, mert valamilyen szinten kötődök hozzá, legyen bármennyire távol, néha hiányzik is. Ő nálam amolyan pluszszülőnek számít, de mint mindenből az atyám iránti rajongásomból sikerült kigyógyulnom. Ha nincs velem kevesebbet gondolok rá, ilyenkor részesülnek előnyben a saját szüleim.

~ Patrick ~
* Ahogy odahajolt hozzám, és kimondta azokat a szavakat, megborzongtam. Nem a szavak jelentése miatt, hanem a hangsúly ahogy kiejtette őket, olyan volt, mintha más szájából hangzottak volna el. Mikor elhúzódott tőlem, rögtön a szemébe néztem, és láttam, nem hazudik. Nem rémültem meg. Nem futottam el. Csak az agyam járt sebesen, felidézve azt a kevéske dolgot, amit a vámpírokról tudok. Akkor rádöbbentem, hogy ez a tudás túl kevés ahhoz, hogy akármit is gondoljak róla. Előttem még mindig Patrick ült, még akkor is, ha nem egészen az, aminek eddig hittem. Bár szavait csak én hallhattam, aggódva körülnéztem, nem figyel-e minket a polcok rejtekéből valaki, de nem láttam senkit. Ez tényleg egy súlyos titok, és hatalmas baj lehetne abból, ha rajtam kívül más is meghallotta volna. Gondolkoztam, mit mondjak, nehéz volt megszólalni, de végül sikerült:*
- Ha így is van...*húzódtam hozzá közelebb, hogy hallja halk szavaimat,* -...téged akkor is a legnagyobb biztonsággal nevezlek embernek, Patrick. A gonoszság, az nem abból fakad, hogy milyen lény vagy. A gonoszság a lélekből fakad. Te nem vagy gonosz, maximum a körülmények áldozata.*mondtam, és akaratlanul is beúszott lelki szemeim elé a kép, ahogy egy arctalan ember vérét issza. Gyorsan elhessegettem, és mélyen a kék szemeibe néztem.* - Természetesen én is melletted állok. *mondtam, majdhogynem felháborodottan.* - Ne gondold, hogy ilyen könnyen elűzöl magad mellől. *eresztettem meg egy kis mosolyt, majd továbbra is halkan, folytattam.* - Amúgy nem tudok róluk semmit. Vagyis nagyon keveset. Képen láttam, de nem is hasonlítasz rájuk. * gondoltam magam elé a sovány, beesett arcú, karikás szemű ábrázolásokat.* - Hogy történt? Gondolom nem az egész családod...*mondtam, majd beugrott amit még számmisztika órán mondott, mikor bemutatkozott. Aztán a korábbi eset, a vértócsa a parkban, hogy milyen furcsán viselkedett. Már értettem mindent.* ~Borzalmas, hogy az emberek élete egyik napról a másikra így megtud változni... *gondoltam, és gondolatban felsorakoztattam a további kérdéseket, amiket majd felteszek neki.*